Az általános alapjövedelem (= Universal Basic Income, UBI) mára olyan közkedvelt témává vált közgazdászok és törvényhozók között, hogy az ember nem tudja elkerülni az erről szóló vitákat ilyen társaságokban.  Az ötlet egyszerű, mint egy faék, mindenki számára könnyen emészthető, ezért olyan vonzó kampányeszköz. Hát kinek ne tetszene egy kis ingyenpénz? A populista Öt Csillag Mozgalom 780 eurós alapjövedelem ígéretével futott neki a nemrég megrendezett olaszországi választásoknak, ami a Liga adóreformjival és a 132% GDP-arányos államadóssággal kombinálva nagy pofon lehet az olasz gazdaságnak. Svájc pedig már két éve rendezett referendumot az alapjövedelem bevezetéséről, amit aztán leszavaztak.

Eddig egyedül Finnország kezelte komolyan a kérdést, futtatak is egy kísérletet, hogy lássák az alapjövedelem lehetséges hatásait. A finn kormány ezt úgy tette, hogy 2000 teljesen véletlenszerűen választott munkanélkülinek küldött egy vaskos borítékot, ami a játékszabályokat tartalmazta: a kiválasztottak nem dönthettek, hogy szeretnének-e résztvenni a programban, két évig havonta kaptak durván 180.000 forintot, ennek az összegnek felhasználása pedig nem volt megszabva és esetleges munkavállalás esetén sem szűnt meg a folyósítása (Nem úgy, mint a körülbelül 225.000 forintos munkanélküli segélynek).

A finn kísérletnek azonban több buktatója van. A 2000 fős mintavétel nem elég nagy ahhoz, hogy ebből bármilyen következtetést levonjunk. Érvényes eredményekhez több tízezer, akár több százezer fős minta szükséges. Egy ilyen léptékű kísérlet nem elegendő ahhoz, hogy lássuk az UBI inflációra, munkanélküliségre vagy GDP-növekedésre tett hatását. Szintén problémás, hogy mind a kétezer alany alapvetően munkanélküli volt, így azt sem lehetett pontosan megfigyelni, hogy miként hat az UBI a munkavállalói viselkedésre.

Sokan viszont elkövették azt a hibát, hogy a finn kísérlet statisztikai jelentéktelensége ellenére teljesen elvetették az alapjövedelem ötletét. Persze vannak kritikák, amiket valóban figyelembe kell venni, mint például társadalmi súrlódások lehetséges felerősödése. Ha embereket egyelőtlen módon megadóztatunk, majd az adóból befolyó összeget egyenlően szétosztjuk, annak egész biztosan nem lesz jó vége.  Az újraelosztás e módja biztosan nem oldja meg a békétlenséget, sőt!

Az UBI méregfogát azonban könnyen kihúzhatjuk, ha máshogyan gondolkodunk róla. Korunk egyik legjobb közgazdásza, Yanis Varoufakis, az alapjövedelmet egy teljesen új szemszögből kezdte megközelíteni, amikor új páneurópai mozgalmát, a DiEM25-öt megalapította. Érvelése nyilvánvalóvá teszi, hogy a fenti példák ellenére, az alapjövedelem nem csak a gazdaságilag sikeres országok úri huncutsága, sőt egyenesen szükségszerűvé fog válni éveken belül.  Ennek több oka is van, amikről a továbbiakban fogok írni.

Adam Smith, a láthatatlan kéz megalkotója és a klasszikus közgazdaságtan alapjainak lefektetője azt mondja a Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól” című könyvében, hogy a kapitalista gazdasági berendezkedés akkor működik jól, ha a vállalkozók a megtermelt profit egészét visszaforgatják a termelésbe azáltal, hogy új munkahelyeket teremtenek és alkalmazottaiknak egyre nagyobb bért fizetnek, így a gazdaság fogaskerekei olajozottak maradnak. Mára viszont ez teljesen eltűnőben van. A kapitalizmus aranykorának Margaret Thatcherrel és Ronald Reagannel lett vége, miután 1976-ban Milton Friedman a Nobel-díj megnyerésével egy teljesen új irányba lökte a közgazdaságtant, ezzel pedig a világgazdaságot. A legújabb neoklasszikus modelleknek egy lényege volt: a profit és a hasznosság maximalizálása. Ezzel a közgazdászok szerepe is mérséklődött, hiszen Friedman után egy feladatuk maradt, a gazdaság tortájának egyre nagyobbra sütése. Ennek a tortának a hatékony és igazságos felszeletelése viszont perifériára szorult és inkompetens politikusok kezébe került.

Ennek két fontos következménye van. Az egyik ezek közül a munkahelyek folyamatos eltűnése a robotizáció miatt. A technológiai fejlődés – amiről később még szó lesz más kontextusban – szükségszerűvé vált ahhoz, hogy a vállalatok lépést tudjanak tartani egymással. Újabbnál újabb fejlesztések miatt emberek tömegei vesztik el munkahelyüket, ez a folyamat pedig nem látszik lassulni, sőt pont az ellenkezője figyelhető meg. Vegyük például azon fejlődő országokban élő emberek millióit, akik telefonközpontokban dolgoznak. Ha a mesterséges intelligencia átmegy a Turing-teszten – ami azt jelenti, hogy a telefonáló nem lesz képes megkülönböztetni, hogy a vonal végén ember vagy robot van-e – nem kérdéses, hogy mi fog történni ezeknek az embereknek a munkájával. Fejlett országokban sem más a helyzet. Az USA-ban az önvezető kamionok megjelenése 3.5 millió kamionsofőr munkáját veszélyezteti közvetlenül, és még emberek millióinak (Benzinkutasok, vendéglősök…) egzisztenciáját  közvetve, hogy csak egy dolgot említsünk. Téved az, aki azt hiszi, hogy ez valami elrugaszkodott sci-fi, hiszen amerikai vállalatok már előrendeléseket tettek ilyen kamionokra. De nem kell Amerikáig mennünk, hogy lássuk a technológiai fejlődés hátulütőit. Manapság magyar falvakban nem sok munka maradt, azok többsége is szezonális mezőgazdasági elfoglaltság. Ha megnézünk egy modern traktort vagy kombájnt, azt látjuk, hogy az teljes mértékben számítógéppel vezérelt. A traktoros és a kombájnos már csak felügyelőként ül a fülkéjében, nem ő irányítja munka közben a gépet. Évek kérdése, hogy mai minőségükben már soha többé nem lesz szükség traktorosokra vagy kombájnosokra. Az nyilvánvaló, hogy átképzésekkel itt már semmire nem lehet majd menni, hiszen mára a technológia több embert tesz utcára, mint amennyinek munkát ad, vagy megkönnyíti az életét. A rengeteg képzetlen munkanélküli pedig amellett, hogy képtelen lesz magának és családjának enni adni, mások munkabérére is erős nyomást helyez majd, így ez mások jövedelmét és egzisztenciáját is veszélyezteti. Ebből aztán az összkereslet zsugorodása és súlyos defláció következik. A csattanó pedig csak most jön: az összkereslet zuhanása végett a szédületesen fejlett és hatékony, szinte teljesen emberi erőforrások nélkül működő, profitjukat maximalizáló vállalatok képtelenek lesznek termékeiket eladni, így vissza kell fogják termelésüket, majd később le is húzhatják a rolót. A technológiaiai fejlődés megállíthatatlan, ezáltal emberek tömeges elbocsátása mára elkerülhetetlenné vált, így azt kell eldöntenünk, hogy miként kezeljük ezen fejlesztések következményeit. Azon kell elgondolkodnunk, hogy egy olyan jövőben szeretnénk-e élni, ahol a technológia felszabadít egy csomó gyötrelem alól, és időnket egyre kellemesebben tölthetjük majd, vagy egy Matrix-szerű jövőben, ahol a mesterséges intelligencia megnyomorítja mindannyiunk életét.

A technológiával, vagyis azzal, hogy miként használjuk azt, még egy gond van. Ha darabokra szedjük a mobilunkat vagy a számítógépünket, akkor az emberi zsenialitás termékeit láthatjuk. Ezek a fejlesztések nem a Google, Facebook, Apple vagy Amazon sajátjai, mégis úgy kezelik. Ezeket a technológiákat mind annak köszönhetjük, hogy a második világháború végétől kezdve fejlett országok kormányai szemérmetlenül öntötték a pénzt felsőoktatásba és kutatásba. Mára az USA-ban alapvetővé vált, hogy a mammutvállalatok központjai a legnagyobb egyetemi városokban, a legjobb kutatóegyetemek köré épülnek, hogy egy marék kavicsért megvehessék az állami pénzekből finanszírozott kutatások eredményeit. Ezek az intézmények viszont nem azért épültek, hogy nagyvállalatok bankszámlájának növekedését segítsék, hanem azért hogy a jóléti államot gyarapítsák. A felsőoktatásba és a kutatásba pumpált pénzek olyan állami beruházások, amik az állampolgárok adóiból valósulnak meg, ezért hozadékaiknak mindenki hasznára kell váljanak.

Manapság viszont nem ez figyelhető meg. A technológiai fejlődés miatt egyre több ember kerül utcára, a robotok száma egy egyre kisebb csoport kezeiben sűrűsödik, ezáltal a közösen megtermelt és befektetett pénzből származó technológia egyre kevesebb ember, egyre erősebb gyarapodását szolgálja. Ebből pedig az következik, amit már ma is láthatunk. Hatalmas cégek annyi profitot termelnek, hogy képelenek mit kezdeni a vagyonukkal. Gigantikus pénzhegyek állnak off-shore számlákon tétlenül, mert a tech óriások és tulajdonosaik, a fent említett összkereslet zuhanása miatt félve, nem merik szinte végtelen mennyiségű pénzüket befektetni, ezzel a gazdaság működését olajozva, új munkahelyeket teremteni és mindenki jólétét elősegíteni. Így a Friedman féle modellek és a nyaktörő sebességű fejlődés házasságából az következik, hogy a gazdasági és technológiai növekedés gyümölcsei nem mindenki számára elérhetőek, mert a vagyon nem osztja szét önmagát.

Egy jól átgondolt alapjövedelmi rendszerrel az összes eddig említett problémát meg lehet oldani, ha kicsit változtatunk a definícióján. Emberek megadóztatásával, majd adójuk szétosztásával nem sokra megyünk, hiszen ha belegondolunk, nem azzal van a baj, hogy a szomszédnak nagy háza van. A probléma a publikusan megtermelt, de a nagyvállalatok által privát módon kisajátított vagyon.

Így aztán megoldásként szolgálhat, ha az alapjövedelemre úgy tekintünk, mint egy osztalékra. Varoufakis a vállalatok efféle demokratizálását úgy képzeli, hogy az évvégi mérlegükön jegyzett megmaradt bevételt, valamint cégek tőzsdei bevezetésekor a kezdetei nyilvános ajánlattételeket megadóztatná. Ezt a pénzt egy nemzetközi vagyonalap gyűjetné, majd ezt az alap közvetett és közvetlen módon is  visszajuttatná az emberek zsebébe. Mindennek persze előfeltétele egy szorosabb gazdasági és politikai integráció, hogy a vállalatoknak alkuképessége és piaci ereje csökkenjen. Ám ez egyáltalán nem egy utópisztikus és megvalósíthatatlan nemzetközi program. Ennél nagyobb szabású változtatásokat hozott például Bretton Woods, amiről majd egy későbbi posztomban készülök írni.

Egy ilyen, Varoufakis által viccesen elnevezett, „libertariánus-marxista” gazdasági berendezkedésnek pedig több előnye is van. Elsősorban azok az emberek, akik valamilyen módon elvesztik munkájukat nem az egyes államok segélyitől, így nem más emberek adóitól függenének, hanem lenne egy állandó bevételük, amit jobb időkben akár meg tudnának spórolni, szűkösebb időkben pedig védőhálóként szolgálna. A munkavállalóknak is jó hír lenne az alaposztalék bevezetése. Egy állandó, feltétel nélküli fizetés lehetővé tenné, hogy a munkakeresők valóban csak egy olyan lehetőséget vállaljanak el, amit szívesen csinálnának. Az, hogy ma a választás lehetősége fennál munkakeresés során, a szabadságnak csak egy illúziója. Például a maffia is nagyon szeret választási lehetőségnek álcázott ajánlatokat tenni. Olyan helyzetekben jól tudjuk, hogy a döntés lehetősége csupán csak a szabadság megcsúfolása. Így a munkaerőpiacon is a muszájból meghozott döntések nem a szabad akarat eredményei, ezáltal nem jók sem a munkaadóknak sem a munkavállalóknak. Egy sok esetben kicsit talán elhúzódó, de valóban szabad munkaválasztási folyamat mindenkinek előnyös lehet, és a gazdaságot nagymértékben segítheti.

Az alaposztaléknak lehet még egy jelentős hozadéka. A megadóztatott megmaradt bevétel a nagyvállalatokat arra ösztönözné, hogy félve őrizgetett pénzüket befektessék, így új munkahelyeket teremtve, és több pénzt az alkalmazottak zsebébe juttatva a gazdasági növekedést javítnák. Ez aztán egy felfelé ívelő spirálba lökné a gazdaságot, ami a befektetői morált és a rendszerbe vetett hitet is segítené. Így a technológiai fejlődés talán gyorsabban haladna mint valaha, de azt mégsem csak az emberek egy kivételezett csoportja, a felső 1% élvezhetné. Egy ilyen rendszerrel végre talán sikeresen tudnánk megküzdeni az egyre súlyosabb társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekkel, hátrahagyhatnánk elavult és impotens neoklasszikus modelljeink egy részét, velük együtt a deflációt, ebből adódóan pedig az extrém politikai populizmust is.

Egy dolog hiányzik csak: az akarat.

Ha érdekel a téma, és többet szeretnél róla tudni, csekkold a DiEM25 oldalát!