A politikai korrektség egy igen kedvelt téma már pár éve a jobboldali sajtóban, és a “liberális” szó mellett ez is egyfajta szitokszóvá vált. Egyik nagy kritikusa a polkorrektségnek Milo Yiannopoulos, aki pár hete Magyarországon járt. Milo említésre került a kormánykritikus sajtóban is, főleg szókimondó, obszcén, egyáltalán nem polkorrekt stílusa miatt. A píszínek viszont egyáltalán nem csak jobboldali kritizálói akadnak. Én is azok táborába tartozom, akik úgy gondolják, hogy többet árt, mint használ, de ezt témát egy teljesen más szemszögből szeretem megközelíteni.

Még az elején tisztázni szeretném, ha azt mondom, a politikai korrektség alapjaiban rossz, nem azt feltételezem, hogy az, aki polkorrektségre törekszik rosszindulatból, vagy ártó szándékkal tenné azt. Sőt, valószínűleg pont az ellenkezőjét szeretné elérni. A magukat progresszívnek valló emberek jóindulatból, a hátrányos megkülönbözetés elkerülése végett igyekszenek kevésbé bántóan közelíteni valamilyen társadalmi kisebbség tagjai felé azáltal, hogy egyre semlegesebb szavakkal szólítják meg őket. Mégis, meggyőződésem szerint ennél rosszabbat nem is tehetne senki.  Azért nem vagyok teljesen idióta, nem a gyűlöletbeszédet és mára a politikába egyre jobban beszivárgó taplóságot igyekszem népszerűsíteni. Viszont számomra úgy tűnik, hogy a politikai korrektség a liberális demokrácia Achilles-sarka, amit akár egy autoimmun betegségként is elképzelhetünk. Önmagát felemésztve, zöld lámpát ad a xenofób és rasszista hangoknak, miközben a bűnösség érzetét hagyja azokban, akik „csak  kedvesek akartak lenni”. Ez így elsőre zavarosnak tűnhet, ezért a következőkben igyekszem tisztázni a véleményemet.

Slavoj Zizek egy egyszerű példával szemlélteti, hogy mi a hiba a politikai korrektséggel. Két fajta nevelési módszert hasonlít össze, hogy leegyszerűsítse a probléma megértését. Képzeljünk el két apát. Egyikük a tipikus régimódi, tekintélyelvű módon utasítja gyermekét, a másikuk a modernebb, gyerek szabadságát előtérbe helyező hangnemben igyekszik meggyőzni a lurkót arról, hogy menjen el nagyszüleihez. Az első apa azt mondja: „Menj el nagyanyádhoz, régen voltál nála!”. Itt a gyereknek látszólag nincsen választása, akár szeretné, akár nem, el kell mennie, bár lázadásra marad lehetősége. A másik apa, aki ezt mondja: „Régen láttad nagyszüleidet, jól esne nekik, ha elmennél meglátogatni őket, de dönts úgy, ahogyan szeretnéd.”, a választás szabadságának illúziójába burkolja az elsőnél még jobban elnyomó szülői utasítást. Gondoljuk végig, aki volt már gyerek (Feltételezem, hogy az olvasók nagy része volt.), az nagyon jól tudja, hogy a második apa igazából semmilyen választási lehetőséget nem ad a gyerekének, sőt még azt is hozzáteszi (kimondatlanul), hogy “nem csupán arra utasítalak, hogy el kell menned, hanem még akarnod, szeretned is kell azt”, ezzel a lázadás lehetőségét teljesen kizárja. Így nyílvánvalóvá válik, hogy egy rendszerben, ahol valamilyen szintű hierarchia fennál, annak laposítása és a kapcsolatok barátivá alakítása teljesen eltűnteti a lázadás lehetőségét.

Miért fontos ez? A politikai korrektség pont úgy működik, mint a régimódi apa. Megszabja, hogy mi a helyes és követendő irány, ezzel nem ad helyet választási lehetőségeknek. Ebből adódóan sokan vannak, akik követik és számon is kérik egymáson, de azoknak, akik nem értenek egyet, hatalmas tér marad arra, hogy lázadjanak.  Részben ezzel magyarázható az is, hogy a píszí mozgalmak elterejedésének ellenére, ma sokkal többet megengedhet magának egy nyíltan xenofób személy, mint 10-15 éve. Így a politikai korrektség ahelyett, hogy megoldaná a gyűlöletbeszéd mögött rejlő valós problémákat, inkább éket ver vélemények közé, ezzel egyre jobban növelve a köztük lévő szakadékot.

A polkorrektség terjedése még két nagy problémának ágyazott meg.  Azzal, hogy szinte napról-napra jönnek ki új szavak, amik az őket megelőző, „sértő” szinonimájukat cserélik le, trenddé vált extrém píszínek lenni és ezt másoktól is elvárni, ami pont a progresszív eszmék ellen dolgozik. Így jött létre a PC rendőrség. Ha valamit véletlen nem úgy mondasz, ahogy az annak tetszik, a házad előtt azonnal megjelenik a fekete autó. Ezzel egyes emberek, akik eredendően jót akartak, odáig jutottak, hogy ma már ujjal mutogatnak egymásra, ha valaki sértő vagy elavult szavakat használ, ahelyett hogy a valódi gyűlöletbeszédre és annak okaira koncentrálnának. Ez sajnos nem csak a valódi problémáktól vonja el az energiát, de a bűntudat és sajnálat érzetét is általánossá teszi kisebbségi csoportokkal szemben. Az egészben a legrosszabb, hogy az így felgyülemlett bűntudat még jobban elszigetel azoktól a csoportoktól, akiknek igazán szüksége lenne segítségre és közvetlen figyelemre.

A harmadik probléma, hogy a polkorrektség nem csak a kisebbségeket választja el a társadalomtól, ahogyan az előző bekezdésben írtam, hanem a társadalmat is eltávolítja a kisebbségektől. Először ez csak egy szójátéknak tűnhet, de ez egy nagyon fontos különbség. Azzal, hogy bizonyos kisebbségekre egyre szebb szavakat aggatunk, túlzásokba menően idealizáljuk őket, ami egy rideg, pusztán tiszteleten alapuló, távolságtartó kapcsolatnak alapoz meg hosszútávon. Ez alatt mit értek? Például az Egyesült Államokban az indiánok többsége egyenesen sértőnek tekinti a politikailag korrekt „amerikai őslakos” (Native American) kifejezést. Ez a név ugyanis azt sugallja, hogy ők valamilyen faölelgető, az erdőkben elszigetelten élő, szektaszerű csoport tagjai. Viszont az, hogy az indiánok rettenetsen vigyáznak a környezetükre és nagyon természetközeli népcsoport, csak egy általánosan elterjedt hiedelem. Bizonyítottan több erdőt égettek le 1492 előtt, mint az európaiak azóta, csupán azzal a céllal, hogy több bölényt tudjanak így megölni. A túlzott és kontroll nélküli erdőgégetéseknek nagyon sok észak-amerikai faj esett áldozatául a történelem során. Egészen elképesztő, ahogyan a mai indiánok szinte követelik, hogy végre a fehérek elfogadják, hogy bizony ők is lehetnek gonoszak és gyarlók, hiszen bevallásuk szerint ezek az idealizált tévképzetek csak gátolják azt, hogy az amerikai társadalom egyenlő félként tekintsen rájuk. Ők is sokkal jobban szeretik, ha indiánoknak szólítják őket, ez legalább mindenkit emlékeztet a fehér emberek tévedésére azzal kapcsolatban, hogy Indiába érkeztek.

Így tehát a politikai korrektségről érdemeiről sajnos sok jót nem lehet elmondani. Azokat, akiken segíteni akar, csak még jobban elszigeteli. Azokban, akik segíteni akarnak, bűntudatot ébreszt. Azoknak, akik a gyűlöletbeszédet népszerűsítik, csak még nagyobb hangot ad. Ezért gondolom úgy, hogy a PC megbukott.

Annak ellenére, hogy sokan azt mondják, hogy nincsen alternatíva, én úgy gondolom, hogy igenis van. Ha visszalépnénk egyet, és ahelyett, hogy píszík, inkább csak egyszerűen udvariasak lennénk, sokat változtathatnánk. A polkorrektséggel szemben, ami amúgy elég diszkriminatív, hiszen kizárólag emberek bizonyos csoportjai felé irányul, az udvariasság általános és politika mentes. Mindenkivel szemben alkalmazható, és nem mondja meg, hogy mi a helyes irány. Az udvarias ember, ha valaki olyannal találkozik, aki még nem teljesen ismeri az udvarias viselkedés módját, türelmesen mutatja meg, hogy hogyan lehet másokhoz kedvesebben fordulni ahelyett, hogy bűntudatot keltene a másikban, mint a PC egyes elvakult követői.  Ami pedig a legfontosabb: az udvariasság ellen nem lehet lázadni. Tehát, az udvarias ember olyan, mint a modern apa (Ha a nevelésben ez nem is biztos, hogy célravezető.).

Végezetül, azt gondolom, hogy a polkorrektség udvariasságra cserélése egy olyan atmoszférát hozna létre, amiben a társadalmi csoportok és kisebbségek különbségei nem a valódi gyűlöletet táplálnák, hanem akár egy testvéri szurkálódás alapjai lehetnének, miáltal az emberek közelebb kerülhetnének egymáshoz. Hiszen sértő vicceket is csak olyanoktól fogadunk el poénként, akik közel állnak hozzánk, nem azoktól akik egy lépés  tiszteletteljes távolságot tartanak tőlünk.  Az ilyen tréfák viszont nem eltávolítanak minket egymástól, hanem a kapcsolatainkat még szorosabbra fűzik.